„Akkor bízol bennem.”

Volt valami ezekben a szavakban, ami aggasztotta Tomot, de Bill tekintete olyan őszintének tűnt, amennyire csak lehetett. A mély feketeségben volt valami lágyság, ami szinte könyörgött Tomnak, hogy megbízzon benne. Tehette?

Billre nézett, és őszinteséget látott. A vigyor eltűnt, és csak bámult rá. A szemei még mindig égtek, a tűz szüntelennek tűnt, valahogy mégis lágyabb volt.

Egyébként meg, Bill mégis mit tudott volna tenni? – tette fel magának a kérdést századszorra is. Egy jól őrzött cellában volt, és még ha el is akarna szökni, ebben a kisvárosban mindenki felismerné, még mielőtt bárhova eljutna.

- Fogsz bennem bízni? Nem fogok semmit csinálni. – ismételte Bill.
- Mit nem fogsz? – kérdezte Tom kíváncsian. – Leütni aztán elmenekülni?
- Igen, azt. – mondta Bill, a szája sarka pedig ismét felfelé kunkorodott. – Nem fogom. Ettől félsz, nem?
- Nem félek. – hangsúlyozta ki Tom. Legalábbis nem ettől. – Még mindig biztos vagyok benne, hogy amúgy sem tudnád ezt csinálni.
- És én még mindig biztos vagyok benne, hogy tudnám.

Tom legszívesebben mondta volna, hogy akarsz fogadni?, ahogy Bill is felajánlotta korábban, de volt egy olyan érzése, hogy Bill igennel válaszolna, ezért nem tette.

Ugyanakkor féltékeny is volt Bill erejére. Biztos volt benne, hogy ha őt zárták volna be, az első adandó alkalommal megpróbált volna elszokni. Az, hogy Bill még csak meg sem próbálta, még akkor sem, amikor nyitva volt az ajtó – csodálatra méltó volt.

Azt mondjuk nem tudta, hogy mit is jelentsen ez, hogy nem is próbálkozik. Talán azt gondolta ő maga is, hogy megérdemelte, hogy itt legyen? Vagy csak tudta, hogy lehetetlen elmenekülni? Talán egy kicsit mindkettő?

Még mindig nehéz volt elhinni, hogy Bill megérdemelte ezt. Nem tűnt erőszakosnak, de ez volt az egyetlen dolog, ami magyarázatul szolgált volna, hogy miért van extra zár az ajtón.

- Ah, értem. – mondta végül Tom, mielőtt túl hosszúvá vált volna a csend, és ezzel elveszítette volna a „vitát”. – Átszúrnád a gyomromat a csontos könyököddel, ugye?
- Talán. – mondta Bill, és a könyökét Tom oldalához nyomta, mintha tesztelné. – Működhetne.
- Oh, ne, ötleteket adok. – sóhajtott Tom, mintha próbálta volna eljátszani a lazát.

A valóságban viszont egy kicsit jobban aggódott. Nem tetszett neki az érzés, amit Bill érintése okozott. Nem tetszett, ahogy apró kis áramütések futkostak benne végig.
Nem kéne itt lennie.

Bill elmosolyodott.
- Lehet. – mondta könnyedén, majd leugrott az asztalról. – Szóval hiányoztam? – kérdezte a lehető legártatlanabb hangon, és az ujjait a még mindig nedves hajába túrta. Hogy ne kelljen válaszolnia, Tom azt csinálta, amit általában Bill is szokott, és visszadobta a kérdést.
- És én?
- Hát. – döntötte oldalra Bill a fejét. Beszippantotta az alsó ajkát, a szemöldökét pedig finoman összehúzta. – Be kell ismernem, elég unalmas volt nélküled. Szórakoztató vagy.
- Szórakoztató? – horkant föl Tom. – Tudod, a tévét nem dísznek kaptad.

Bill megkerülte az asztalt, és leült Tommal szemben. Az egyik kezének körmeivel a felszínen dobolt.
- A tévé nem szarja össze magát, amikor oldalról nézek rá. – mondta Bill mosolyogva, és mielőtt Tom válaszolhatott volna, Bill mindkét kezét felemelte, pisztolyt formált belőlük, és ’elsütötte’ őket. – Bumm!
Tom hátraugrott, a szíve pedig őrült módjára dobogott. A rab elnevette magát, majd az ajkába harapott. A szemei csodálattól ragyogtak.
- Látod? Most is összeszartad magad!
- Nem! – morgott rá Tom, majd visszaült a székbe. Dühös volt magára, amiért így bedőlt neki. – És ne csináld ezt még egyszer!
- Különben mi lesz? Előveszed a nagy pisztolyod? – kérdezte fátyolos hangon, felvont szemöldökkel, Tom arca pedig felforrósodott.
- Látod? – mondta Bill, és karba tett kézzel hátradőlt a székében. – Szórakoztató.
- Oh, baszd meg. – kiáltott fel Tom, de ő is nevetett. – Ne, meg se próbáld. – tette hozzá amint Bill kinyitotta a száját. A szemei ismét csillogtak, ahogy visszacsukta, és úgy tett, mintha becipzározná a mosolygó ajkait.
- Szóval egyáltalán nem is használod a tévét? – kérdezte Tom, hogy megszabaduljon a kényelmetlen pillanattól. Hülye célzások.
- Hetente egyszer.
- Mit szoktál nézni? – kérdezte Tom kíváncsian, ahogy próbálta elképzelni, hogy egy Billhez hasonló ember mit nézhet. Biztos valami nagyon bizarr és beteg filmet, amit srnki más nem szokott...
- CSI.
Tom nagyot pislogott.
- Komolyan?
- Ja.
Megint nagyot pislogott, és a rabot bámulta, aki üresen nézett vissza rá.
- És miért?
CSI-t nézni egy börtönben nem olyan, mintha sót szórnál a sebedre? Mintha A fiúk a klubbólt néznéd amíg egy szekrényben bujkálsz, vagy a Grace klinikát amikor rákos vagy.
- Érdekes műsor.
- Ennyi? – kérdezte Tom hitetlenkedve.
- Ennyi.

Tom Bill arcát nézte, próbálva megtalálni az utat a fejébe, a gondolataiba, de Bill ugyanolyan kifejezéstelen maradt. Hihetetlen képessége volt, hogy minden érzelmet kizárjon; Tom sosem látott még ilyet. Látott már hideg embert, de ilyen fagyosat még nem.

Azt kívánta bár ne lett volna ez ilyen izgalmas, tudta, hogy csak a bajt keresi ezzel. De már benne volt a játékban, és most már nem tudott kilépni, amíg át nem lépi azt a kibaszott célvonalat. Válaszokat akarsz, és a végén meg is fogja kapni.
Talán nem úgy tűnt, de Tomot tényleg nem lehetett olyan könnyen elijeszteni.

- Igazából, most fog kezdődni, úgy… - mondta végül Bill, majd kinézett az ablakon ahonnan látszott a templom tornya, rajta az órával. – tíz perc múlva.
Visszafordult.
- Nézd meg velem.
Nem, nem szabadna.
- Oké.

Tom bele akarta verni a fejét az asztalba, már abban a pillanatban, ahogy kimondta. A szája miért nem azt mondta, amit az agya akart? Tévét nézni a rabbal egyáltalán nem jó ötlet. Eleve ott ülni nem volt jó ötlet.

Miért nem tudott máshol kíváncsiskodni, mondjuk lent az archívumoknál, vagy valamelyik más rendőrtiszt irodájában? Vagy talán megint lemenni Annehez. De nem, ő itt ült. Még akkor is, ha tudta, hogy Billből semmit sem fog kiszedni.

Itt ült, mert itt akart ülni.

Amit Bill mondott, még csak nem is kérdés volt. Parancs. Nézd meg velem. Mintha nem is lenne más választása.

Pedig volt választása. Tomnak volt itt fegyvere, ő volt a feljebb való.

Akkor meg kibaszottul viselkedj úgy, mintha te lennél a feljebb való, seggfej!

Bill nem mondott semmit, csak felállt, és leült az ágy szélére, és a párnája alól előszedte a távirányítót. A tévére irányította, hogy bekapcsolja, aztán Tomra nézett.
- Ugye tudod, hogy onnan semmit sem fogsz látni. – mondta, és megütögette maga mellett az ágyat, de Tom ennél azért okosabb volt. Az már túl sok lett volna, és örült, hogy ezt a teste is felfogta, mert végre az agya utasításait követte, és ahelyett, hogy odaült volna, a széket fogta meg, hogy arrébb húzza, az ágy mellé.

Bill felsóhajtott, és a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Helyette a képernyőre irányította a figyelmét, ahol még csak reklámok mentek.

- Tudod mi hiányzik a legjobban? – kérdezte Bill hirtelen. Még mindig a tévét nézte, Tom kíváncsian fordult felé. Bill úgy folytatta, hogy továbbra is azt az H&M-es reklámot nézte, ahogy sovány lányok táncikáltak virágos ruhákban valami béna dalra, aminek a füledben kell ragadnia. – Hiányzik, hogy kiöltözhessek. Az vicces volt.
- De meg van engedve, hogy valami mást ve-
- Tudom! – vágott közbe Bill. – De az nem ugyanaz, ezért nem érdekel. Mi értelme van, ha senki más nem lát? Ha nem cseszhetem fel senki agyát azzal, amit viselek; ha nem vonja föl senki a szemöldökét. Így nincs értelme, pont a vicces része megy el, ha nem lát senki.
- Én nézhetnélek. – szaladt ki Tom száján, mielőtt megállíthatta volna. Bill elmosolyodott.
- Te is csúnyán néznél rám, lebuziznál, aztán a földbe nyomnád a fejem?
- Öm… - kezdte Tom a nyakát vakargatni. Kínosan érezte magát. – Ezt csinálták veled?
- Igen.
- És nem is zavart?
- Nem.

- Miért nem? Ez olyan…
Őrült. Majdnem ki is mondta, de aztán eszébe jutott, hogy Bill talán tényleg az. Őrült, ahogy Georg mondta. Elvégre is, Bill korábban már volt intézetben. De mivel most már nem volt ott, Tom nem tudta eldönteni, hogy akkor igaz-e a pletyka, hogy tényleg nem tudtak már vele ott bánni, vagy csak szimplán jobban lett.
- Vicces volt.

Vicces.
Rendben.

- Egyszer középiskolában valaki belenyomta a fejem a vécébe. – mondta Tom, Bill profilját nézve. – Nem emlékszem miért, talán mert valami másik srác barátnőjére néztem, vagy valami, nem tudom.
- Jó. – horkant fel Bill. – Kössz, hogy megosztottad.
- A lényeg, hogy én azt utáltam. Hogy-hogy te szeretted, hogy-
- Én nem te vagyok, oké? – csattant fel Bill, az arckifejezése pedig láthatóan elsötétült. – Szerettem provokálni. Szerettem, hogy az emberek nem értettek.
- Vagy csak figyelmet akartál. – találgatott Tom óvatosan. – Talán azt akartad, hogy az emberek észrevegyenek, és…
- Talán, – csikorogta Bill, összeszűkített szemekkel. – be kéne fognod. Mi vagy te, a pszichiáterem?
- Nagyon felbasztalak, ugye? – kérdezte Tom csodálkozva, mert már készen is állt, hogy Bill bármelyik pillanatban neki ugorjon.
- Igen. – mondta a rab összeszorított fogakkal. Mélyeket lélegzett, és egyértelmű volt, hogy ő is próbálta ezzel megelőzni, hogy egy a múltkorihoz hasonló jelenet alakuljon ki. – Szóval fogd be és nézd a kibaszott műsort vagy menj innen.
- Rendben. – mondta Tom, mert tudta, hogy tovább már nem lehet feszegetni, ezért hátradőlt, és várta, hogy kezdődjön a sorozat.

Egy újabb béna reklám közepette Tom ismét Bill felé fordult újabb kérdéssel. Remélte, hogy Bill nem fog ettől végleg bedurranni.
- Hogy-hogy megengedik, hogy piercinged legyen?
Arról beszélt természetesen, amit Bill szájában, a nyelvében látott.
- Próbáltál már piercinggel kinyitni egy zárat? – kérdezte Bill. – Én még nem, nem is lehetséges.
- De… akkor is. – mondta Tom. – Azt hittem benne van a szabályzatban, hogy nem lehet.
- Hát, igaz. – felelte Bill. Az ezüst golyót a fogai közé fogta, és megtekerte. Tom nem tudott nem oda nézni. – Pont az előtt kaptam, mielőtt bekerültem. Ha kiszedtem volna, orvosi felügyelet kellett volna miatta, és az túl sokba került volna nekik.
- Ezért megengedték, hogy bent maradjon?
- Igen. Eredetileg csak pár hétről volt szó, amíg begyógyul. Aztán szerintem ahogy múlt az idő, elfelejtették.
Tom felnevetett ezen.
- Hát, akkor azt hiszem jó neked.
Bill hümmögött egyetértően, de a műsor már kezdődött is, Tom pedig emiatt nem tudott többet kérdezni.

Tom is nézte, de közben nem bírta megállni, hogy időnként Billre pillantson.

Bill kívülről kifejezéstelennek tűnt, mint mindig, kivéve, amikor ideges volt. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy a tévében épp a rendőrségen hallgattak ki egy férfit a drogügyei miatt.

Biztos a rab is volt már olyan szituációban. Hogy-hogy nem volt rá hatással, hogy ezt kell néznie?

Ugyanakkor, amikor jobban megnézte, látta, hogy Bill egyik kezével a ruháját markolja, olyan erősen, hogy az ujjbegyei már teljesen elfehéredtek, a karján pedig a kék erek kidudorodtak a fehér bőre alól.